学校が始った

Kedves Mindenki!

Első körben köszönöm szépen mindenkinek, aki írt a szülinapomon, nagyon örültem neki! Viszont előre elnézést kérek, ha én valakinek netán nem írnék, de sajnos - vagy éppen szerencsére - nem sokat vagyok gépközelben.
Nos, természetesen ez a hét is eseménydúsan telt. A legfontosabb történés az iskolakezdés volt. Szerdán szépen elmentünk Okaasannal (fogadóanyuka) Nishinomiyába az iskolai orientációra. Hála az égnek az út nem túl bonyolult, az átszállás se vészes, és az egész nem tart tovább fél óránál. Meg ha véletlenül el is akarnék tévedni, akkor se nagyon jöhetne össze, mivel az állomásról ezer kilométeres sorban menetelnek az iskolába tartó lányok (igen, aki nem tudná, az iskolám lányiskola), tehát lehetetlen eltéveszteni. Namármost, az iskola Nishinomiya közepén van, egy hegyen. vagy dombon, ahogy tetszik. Mindenesetre egy bazinagy zöldövezet az egész, és vagy 10 percet kell felfelé lépcsőzni, mire az ember megtalálja a középiskolát. Tényleg óriási nagy terület, főleg hogy főiskolai része is van. Mielőtt az ember elkezdene a suliban kóricálni, szépen ki kell cserélnie a cipőjét egy ronda fehér szandálra, ami a szekrényében várja. Ez egyébként Japánban mindenhol így van, szinte sehova nem lehet bemenni cipőben. Az orientáción megismerkedtem a többi cserediákkal. Öten vagyunk, két ausztrál, akik három hónapra jöttek, egy thai csaj az EF nevű nyelviskolától, egy amerikai a YFU-tól, meg én. Viszont csak én meg az amerikai járunk a felső középiskolába, mivel a többiek mind fiatalabbak. Az orientáción megejtettük a bemutatkozást (természetesen japánul), bemutattak pár tanárnak, és megkaptuk az iskolai (szép fehér) cipőnket, a tornacuccunkat, meg a suli kitűzőjét, amit mindig hordani kell. Aztán pénteken elkezdődött az iskola. Kiderült, hogy a thai csaj is Amagasakiban lakik, úgyhogy reggel együtt mentünk suliba, de persze el kellett válnunk, mivel ő az alsóközépiskolába (bocsi, nincs rá magyar szó, nézzetek utána a japán oktatási rendszernek) jár. A szekrényeknél találkoztam az amerikai csajjal, majd vártunk a könyvtárban egy fél órát, ahova értünk jött az osztályfőnökünk (nem vagyunk egy osztályban, az amerikai csaj asszem az S2C-ben van, én meg az S2B-ben). Az én osztályfőnököm egy középkorú pasi, akinek be nem áll a szája, folyamatosan viccelődik, nevet, és vigyorog. Szóval elég jófejnek tűnik egyenlőre. Bevitt az osztályomba, és kiviharzott, egyedül hagyva 50 (!!!!) lánnyal. Igen. Az osztályban 51-en vagyunk. 51 lány. Olyan iszonyú hangosak, hogy az valami hihetetlen. :D Visítoznak, sikoltoznak, kiabálnak, amit csak el tudtok képzelni. Komolyan, hihetetlenül hangosak. :D Szóval, egyedül maradtam 50 lánnyal. Nyuff. Lepakoltam a cuccomat, és odamentem a legközelebbi visítozó lánycsoporthoz, bemutatkoztam, mosolyogtam, stb. Elmondta mindenki a nevét (persze lehetetlen megjegyezni az összeset), és folyamatosan azt mondogatták, hogy "kawaii". Ez kb. annyit jelent, hogy aranyos, de igazából nincs rá megfelelő magyar szó, ez valami teljesen japán dolog. Ezután egész nap ezt hallgattam mindenhol. Ha integettem, megszólalt a kórus "kawaii", ha mondtam valamit, szintén, sőt, még akkor is, amikor leültem a helyemre. Tartottunk egy 15 perces osztályfőnöki órát, ahol felírtam a táblára a nevem, természetesen katakanával (igen érdekesen néz ki), és tartottam egy bemutatkozó-beszédet, majd lementünk egy nagyobb terembe, ami elméletileg valami kápolnaszerű, de hát nem tudom. Nem volt templom-szaga a dolognak. A cserediákoknak az évnyitó alatt kint kellett ücsörögniük a színpadon a tanárokkal, és egyenként bemutattak minket, aztán újra felemntünk az osztálytermünkbe, és megint osztályfőnökit tartottunk. Közben nekem végig kellett járnom az összes osztályt, és mindenhol elő kellett adnom a bemutatkozómat, szóval nagyon remek volt... Osztályfőnöki után mindenki mehetett haza, de még bentmaradtunk az osztályban megenni az evédünket. Valahogy a teniszklub köreibe keveredtem, már nem emlékszem pontosan, hogyan, de ennek örültem, mert a teniszezni akarok majd, és legalább megismertem onnan pár embert. Egyébként a nap folyamán minden klubba meghívtak, és mindenki a sajátjára próbált rábeszélni. Meg az egyik osztálytársam meghívott a fellépésére, valami tradicionális japán táncot fog előadni, vagy valami ilyesmi. Nem értettem pontosan. :D Meg meg vagyok hívva még ide-oda... Szóval az első nap nagyon jó volt, mindenki barátságos, meg minden. Japánban ez NEM jellemző, de úgy néz ki, ez a suli tényleg különleges. Az órarendemmel még egyenlőre nem vagyok tisztában, de az tuti, hogy lesz japán, angol, japán földrajz, japán történelem, tesi, matek, kalligráfia és főzés órám. Na, ennyit a suliról egyenlőre.


A thai csajjal a suli udvarán

Csütörtökön elmentünk megnézni Okaasannal(fogadóanyuka) a Himeji kastélyt. Valami állati szép az a hely, de tényleg. Azért most mentünk, mert hétfőtől elkezdik renoválni, és 1-2 évig nem lehet majd bemenni... Erről egy pár kép:







Kedden - kicsit össze-vissza ugrálok az időben, bocsi - hazajött a fiatalabbik fogadónővérem, Noriko, úgyhogy elmentünk Kobéba mászkálni, meg purikurát csinálni. Sajnos a purikurát nem tudom megmutatni, mivel kézzelfogható változatot kértünk, nem telefonra mentettük le(meg még amúgy sincs telefonom). Viszont a purikura nagyon vicces, és viszonylag olcsó is. :D Elsőre nem igazán tudtam, hogy mi van, mindig fáziskésésben voltam... Ja, aki nem tudná, mi az a purikura... Az a lényege, hogy az ember bemegy egy ilyen fotófülkébe, ahol csinálnak róla pár képet, aztán kedvére díszítgetheti őket... Amiből néha elég durva dolgok sülnek ki. :D Tényleg nehéz leírni, mivel ilyen Magyarországon nincs, sőt, szerintem Japánon kívül nem sok helyen van... Akit érdekel a dolog, nézzen utána. A lényeg, hogy tényleg nagyon vicces. A keddi napról is egy pár kép:




Végül megint pár általános/érdekes/vicces dolog.
A japán édességek. Valami iszonyú finomak. Már legalább hatfélét ettem, ha nem többet, és valami hihhhhetetlenül finomak, de tényleg. Az egyik félét már csináltuk otthon is, a neve ichigo daifuku, most próbálom memorizálni az elkészítési módját. :D Úgy néz ki, sok környéknek van saját specialitása is, mint például amit Himejiben ettünk, meg az évszakoknak is megvan a saját különlegességük. Nyammm.
Ha már édesség, essék pár szó a KitKat-ről. Namármost, ebből Magyarországon van kábé 5 fajta - tej, fehér, mogyorós, karamellás, mittudomén -, de Japánban persze ez is másképp van. Egészen különleges ízekben találhat az ember a polcokon, mint például eper, puding, és (!!) zöldtea. Ja. Amikor megláttam a zöldteás KitKat-et, azt hittem, ott halok meg a röhögéstől, de komolyan. Mire persze mindenki elkezdett bámulni, hogy "Ez a hülye külfüldi, még sosem látott zöldteás KitKat-et?!". Ennyit erről.
Alvás. Ez az, amit a japánok nem csinálnak, legalábbis éjjel semmiképpen sem. Képesek fennmaradni hajnali négyig filmet nézni. Majd reggel felkelni. Persze ennek megfelelően mindenhol alvó embereket lehet látni... A japánok tényleg nem zavartatják magukat, legyen szó fiatalról, idősről. Alszanak a vonaton, ülve is, állva is - utóbbit különösen jó nézni, ahogy valaki denevér módjára csüng egy kapaszkodóról, és nyitott szájjal alszik-, padon... Évnyitón. Igen. Az évnyitónkon a diákok 20%-a aludt, de ami a legdurvább, hogy az első sorban is minden gond nélkül, hátrahajtott fejjel szundítottak egyesek.
Nos, azt hiszem, ennyi voltam mára. Még annyit, hogy Amagasakiban valami iszonyat meleg van, és fuldokolni lehet a párától.
Magyartalanságokért ismét elnézést.
であ(・ω・)ノシ