大阪と京都 ・・・好きやねん

Kedves Mindenki!

Ismét élőben jelentkezem Amagasakiból. Meglehetősen elfoglalt vagyok, úgyhogy mindenkitől elnézést kell kérnem, akinek nem írtam vissza, meg nem reagáltam semmilyen módon. Ez sajnos csak rosszabb lesz, még elfoglaltabb leszek, amint elkezdődik a suli, és még kevesebbet fogok írni. Na nem mintha ezt én bánnám... *bocsi*
Az utolsó bejegyzés után annyi minden történt, hogy lehetetlen lenne leírni, de próbálok a főbb eseményekről egy kis összefoglalót nyújtani.
Pénteken Osaka Tour volt ugye, amit egész konkrétan a legjobban vártam... Reggel 9-kor indultam el Amagasakiból egy AFS önkéntes, Hi-chan társaságában, majd 10 körül találkoztunk a többi cserediákkal, és pár japán középiskolással, Osaka közepén. Jó volt újra látni a többieket, bár sajnos nem jött mindenki az orientációs táborból, csak a Kansai chapter, de legalább velük találkozhattam... Elsőnek elmentünk egy templomba, meg körülnéztünk a hozzá tartozó területen. Imádkoztunk egyet, de persze csak miután megmostuk a kezünket és a szánkat(!).


A második képen ilyen kis kívánság-táblák vannak. Rengeteg volt ott belőlük, és venni is lehetett, hogy kiakaszd a sajátodat, de ezt kihagytuk, mivel igencsak borsos volt az ára.
Ezután elmentünk Nambába, halálra nézelődve magunkat a piacon. Tök vicces dolgok is voltak, meg olcsó is az a hely. Mindenféle boltba bementünk, az egyikben például legalább százféle pálcikát lehetett kapni, a rózsaszín üvegtől kezdve a macisig, minden méretben. Ezután elmentünk ebédelni egy ilyen japán stílusú étterembe, és mivel Osakában voltunk, naná, hogy okonomiyakit ettünk. Magunk készítettük el, tök vicces volt. Aztán egy páran még éhesek maradtak, úgyhogy megsütötték az onigirijüket (rizslabda), és leöntötték okonomiyaki-szósszal. :D (A második kép a kész okonomiyaki.)


Ebéd után pedig irány az Osaka kastély! Kicsit metróztunk, aztán gyalog felmásztunk a kastélyhoz, megnéztük kívülről-belülről, meg felmentünk a tetejére is megcsodálni az osakai kilátást.


Végül tartottunk egy kis pikniket a cseresznyefák alatt.

Hyogo-ken idei cserediákjai (ketten augusztusban jöttek, és júliusban hazamennek, amit nem tudom, hogy csináltak, de ez részlet kérdése).
Szombaton Welcome party volt, ahol tartottam egy előadást Magyarországról. Ráadásul úgy néz ki, ebben az évben nem egy, nem kettő előadást kell majd tartanom kis hazámról. De mindegy, itt is jól éreztem magam, utána meg elmentünk sobát enni, úgyhogy mégjobban éreztem magam. :D
Ma pedig(vasárnap) elmentünk Kyotoba megnézni a cseresznyevirágokat. Komolyan mondom, amint megérkeztünk Kyotoba, már éreztem, hogy ez valami tök más. Nem olyan, mint az összes többi nagyváros, hanem valami egészen különös hely, imádom. A városnézést még nem ejtettük meg, csak cseresznyevirágot nézni mentünk, de maaarha jó volt, olyan gyönyörű az a hely, hogy hűűű meg háááá. Tök közel van Amagasakihoz, kocsival 40 perc, úgyhogy mázli. Otousan(fogadóapuka) már megígérte, hogy leugrunk majd, ahányszor csak időnk engedi. Tudni kell, hogy ilyenkor, amikor virágzik a sakura, Kyotoban annyian vannak, mint az oroszok. Komolyan, minden tele van emberekkel, de még ez se tudja elvenni a hely hangulatát. Mindenhol ezek a régi japán épületek, házak, emlékművek. Kyotoban nem bombáztak a háború idején, ezért maradt meg ennyi minden.
Képek:



Na, ennyit kábé a történésekről. Még pár kis apróság, amit írni akartam...
A japánok és az angol. Bárki mondja nekem, hogy van olyan japán, aki tud angolul, én ezt ezek után egyszerűen már nem hiszem el. Egy csomó japánnal találkoztam, aki az USA-ban volt egy évet cserediákként, de NEM tudnak angolul. Egyáltalán. A kiejtésük valami szörnyű. Fel se lehet ismerni. Egyik önkéntes az orientációs táborban szegény folyamatosan próbálkozott, hogy angolul írjon fel mondatokat a táblára, de leírni se tudta, nemhogy kiejteni. Betűznünk kellett neki. Ő meg kijelentette, hogy az osztályában ő volt a legjobb angolból. Na ja.
Aztán... Kaja. A japán kaja nagyrészt finom. Kisrészt nyers hal. Tényleg nagyon finom kaják vannak, ráadásul állítólag Kansaiban a legjobb a kaja, de egyszerűen folyamatosan esznek, megállás nélkül, reggel, délben, este. Életemben nem ettem ennyit, de komolyan. Plusz olyan gyorsan esznek, hogy a nézésébe belefárad a szemem. Mindig én vagyok utolsónak kész, mert bénázok a pálcikával... Reggelire is rizs van általában, mondjuk Okaasan(fogadóanyuka) megkérdezte, hozzon-e kenyeret, de azt már az orientációs táborban próbáltam, és megfogadtam, hogy soha többet nem eszek japán kenyeret. Szörnyű. Vannak ezek a töltött péksütiszerűségeik, azok közül van egy pár nagyon finom is, de a kenyerük szörnyű.
Annyira más világ ez, hogy le sem tudom írni. Naponta jön valami, amin leesik az állam, például amikor Okaasan(fogadóanyuka) kijelentette, hogy nincs sütőjük, ahogy a legtöbb japánnak sem. Ezen lereccsentem.
Amagasaki, a város, ahol lakok, iszonyú nagy, az egész környéken csak ekkora városok vannak, mindegyik tök egybefolyva, nem lehet megkülönböztetni őket. A környéken szinte csak emeletes társasházak vannak, de én egy marha nagy családi házban lakok. Elég régi az egész, és Dorcsinak címezve, a WC olyan, mint otthon, tök normális (aki nem tudná, ez Japánban igazi ritkaság, csak nézzetek utána YouTube-on). Ja, és tök jó, van egy csomó tatami-szobánk. A környéken 5-10 percenként járnak a vonatok, de ezt egyenlőre nem nagyon próbálnám ki egyedül, mert nem a legegyszerűbb a rendszerük, van ötféle vonat, Mukonosounál (az állomás, ahol én lakok) nem áll meg minden vonat, ezért össze-vissza át kell szállni mindenhol. Szóval ez egyenlőre még nem megy, de hát még csak egy hete vagyok itt, tehát várhat a dolog.
Na, mára ennyi. Köszönöm a kommenteket, ha valami kérdésetek/megjegyzésetek van, írjatok nyugodtan!
Bocsi az esetleges magyartalanságokért, szóismétlésekért, meg helyesírási hibákért, de nem nagyon van időm átnézni.
であ(・ω・)ノシ