ニャ~

Kedves Mindenki!

Már egy hete itt vagyok Japánban, de eddig sajnos nem sikerült huzamosabb ideig netközelben tartózkodnom, plusz némi probléma akadt az adapterrel (nem olyan egyszerű ám magyar készüléket Japánban működésre bírni), így nem tudtam életjeleket adni magamról.
Talán kezdjük az elejéről az egészet. Március 23-án indultunk el Magyarországról, a 3 magyar cserediák, és már az első nap sikerült bebizonyítanunk, hogy a Szerencse gyermekei vagyunk. Szépen elbúcsúztunk mindenkitől, és megkerestük a járatunk kapuját a reptéren, amikor kijelentették, hogy késik a gépünk. Aztán kijelentették, hogy nem is megy. Na hurrá. De ha csak késett volna, az is éppen elég lett volna ahhoz, hogy lekéssük a csatlakozást Münchenben, tehát végül is ilyen szempontból már teljesen mindegy volt. Szerencsére – egy kedves szintén Tokyoba tartó pár segítségével – sikerült elérnünk, hogy átírják a jegyeinket, így a Frankfurt-Peking-Tokyo útvonalon haladva, körülbelül 7 órával a tervezett érkezés után sikerült befutnunk a naritai reptérre, ahol az AFS pár önkéntese várt, akik közölték velünk, hogy mi vagyunk az utolsó előtti befutók. Na bumm. Ennyit arról, hogy mi majd korán megérkezünk Tokyoba. Szóval, visszatérve kis történetemhez, az első éjszakát Tokyoban töltöttük, majd következő nap egy röpke 10 (TÍZ) órás buszút után megérkeztünk Osakába. Mármint a többi magyar máshova ment, Írisz Nagoyába, Józsi meg azt hiszem maradt Tokyoban, de az osakaiak ugye Osakába mentek. A történet ezen pontján meg kell jegyeznem, hogy a repülőn semmit nem tudtam aludni, Tokyoban talán 4 órát, a buszon megint semmit, úgyhogy Osakába érkezésünkkor remek volt a közérzetem, Ez van. Az osakai orientációs tábor nagyon jó volt, de tényleg, majd lehet, hogy később rakok fel róla pár képet. Persze mindenki a pálcikákkal bénázott, meg ugye esténként ilyen közös japán fürdőben kellett fürdeni (el lehet képzelni a fejeket, amikor ezt meghallottuk), és unalmas szöveget is csak kétszer kellett hallgatnunk. Mondjuk a nancy DVD az nem volt semmi...
27-én, szombaton busszal bementünk Osaka belvárosába egy vonatállomásra (megint 2 óra buszozás, oh yeah), éééés találkoztunk a fogadócsaládokkal, meg az LP-k (őrangyalok) nagy része is kijött. Persze mindenki halálosan ideges volt, mert oké, hogy már váltottunk pár e-mailt, de azért mégis. De minden oké volt, a fogadócsaládom nagyon rendes, nagyon aranyosak, meg minden, Otousan(fogadóapuka) még cipelte a nagybőröndömet is, ami lehet, hogy Nektek természetesnek hangzik, de ilyet egy japán hapsi egyszerűen NEM csinál. Valamiért itt minden fordítva van. Michiko és Noriko sajnos nem tudott kijönni Amagasakiba, úgyhogy csak Susumuval találkoztam.
Vasárnap jó sokáig aludtam, ami persze még mindig nem volt elég, aztán elmentünk Nishinomiyába, a szomszéd városba adaptert nézni, meg körülnézni a kb. 3 Westend méretű shopping centerbe (ami itt nem számít különösebben nagynak), majd átmentünk Kobébe egy kínai étterembe vacsizni. Hétfőn, azaz tegnap leugrottunk Osakába (tényleg leugrottunk, annyira közel van, hogy hűűű), szintén adaptert keresni, egy akkora elektronikai üzletbe, hogy azt el nem tudom mondani. Képzeljétek el a Westendet 6 emletesben. Plusz 3 emelet ruhaüzlet. Ekkora elektronikai boltot még életemben nem láttam. Valószínűleg nem is nagyon fogok. Totál sokkoló. Az ember azt se tudja, hova nézzen, meg mit vegyen meg, mármint mindenből annyiféle van... Fél emelet laptop közül hogy a fenébe választod ki, melyiket akarod megvenni?? Rejtély. Volt egy csomó teljesen értelmetlen dolog is, például monitor-, meg egyéb kábelt legalább 8 színben lehet kapni.
Most pedig... Néhány kicsit általánosabb dolog. Az első, és legfontosabb dolog: Japánban iszonyatosan drága az áram. Ezt hogy lehet megoldani? Ne fűtsünk! Ha fázol, takarózz be, vagy vegyél fel több ruhát! A japánok addig fűtenek, amíg le nem fekszenek, és addig is csak abban a szobában, ahol éppen tartózkodnak. Hát nyaa~ Hallottam erről, de azt hittem, hogy erős általánosítás. Hát nem.
Aztán... A japán kaja. Elsőre minden nagyon fura, és vicces, mert az idő nagy részében fogalmam sincs, mit eszek (talán jobb is, amíg nem tudom meg). Fűszereket nem nagyon használnak, de attól még tulajdonképpen a japán kaja finom. Tegnap például okonomiyakit ettünk ebédre (ez állítólag Osaka közelében, a Kansai régióban a legfinomabb), ma meg udont, ez a kettő eddig tutira a két legjobb kaja, amit itt ettem. A rizsük teljesen más, mint a magyar rizs, tapadós, és tulajdonképpen szerintem sokkal finomabb. Apropó kaja. A pálcikával is már kezdek egész jól bánni, mivel folyamatosan azzal kell ennem, bár még van mit javítani a technikámon.
Az időeltolódáshoz még nem sikerült teljesen hozzászoknom, este nem tudok elaludni, reggel meg nem tudok felkelni. Napközben persze folyamatosan ásítozok. Úgy egészében véve úgy érzem magam, mint egy UFO, nem tudok semmit, mindent újra meg kell tanulnom, mert a szokások, meg minden teljesen más. Például az orientációs táborban páran feltettük a könyökünket az asztalra evés után, mire jól le lettünk hurrogva, hogy ez mekkora udvariatlanság. Van egy csomó ilyen apróság, amit meg kell jegyezni, de így egyszerre egy kicsit sok, és mindig elfelejtek valamit.
Kansai-ben. Erről gondolom sokan nem nagyon tudják, hogy mi fán terem, de akkor most elmagyarázom szépen. Csak nagy vonalakban, mert azért annyira sok időm nincs. Ugye én a Kansai régióban vagyok Japánon belül, aminek van egy nagyon sajátos nyelvjárása, amiről elsőre lehet hallani, hogy na, ez Kansai-ben. Mielőtt idejöttem, azt hittem, ez nem olyasvalami, amit valójában mindenki használ, de óriásit tévedtem. Legnagyobb örömömre MINDENKI használja, és kérésemre Okaasan(fogadóanyuka) el is magyarázott néhány dolgot. Tök viccesen hangzik elsőre, de már kezdek hozzászokni, és már használatba is vettem pár ilyen Kansai-benes dolgot.
Még valamit muszáj megemlítenem. A TV-műsorok. Egyszerűen amint bekapcsolom a TV-t, rögtön megpillantok valakit az Arashiból, a Kanjani8-ból, meg ilyesmi, főleg reklámokban vannak rengeteget, tegnap este meg elcsíptem egy őrült műsort, amiben Murakami Shingo(Kanajni8), és Yasuda Shota(szintén Kanjani8) szerepeltek, és az volt a lényege, hogy két csapatot beültettek egy-egy étterembe, ahol ki kellett találniuk, hogy mi az aznapi ajánlat (10 fogás). Ezt pedig úgy tették, hogy mindig rendelt valaki valamit a körülbelül 90-100 fogásból, és addig ettek, amíg el nem találták a 10 fogást. Ilyenek a japán műsorok kb. Az égvilágon semmi értelmük nincs, de vicces nézni, ahogy az egyik kedvenc zenekarod tagjai halálra eszik magukat, és kegyelemért könyörögnek, miután már több mint 10 órája folyamatosan csak ettek.
Na, ez jó hosszú lett, nem hiszem, hogy ezt tartani fogom, csak most akadt egy kis időm. Bocs, ha nem lett magyaros itt-ott. Nem tudom, következőleg mikor jelentkezek, de pénteken Osaka Tour, úgyhogy lesz miről beszámolnom.
Kaptok három képet is, az első a Naritán készült, a reptéren, a második az osakai orientációs táborban, a harmadik meg Osakában.



Szóval, ennyit mára. Kommenteket szívesen fogadok. Legyetek jók!
であ(・ω・)ノシ